„A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük.” (Darren Shan)
Eljött
a várva-várt augusztusi hétvége, amikor találkoztunk, mi a 17-es iskola egykori
diákjai. Mondhatnám, akkora izgalommal készültünk, mint 45 évvel ezelőtt (mikor repültek el az évek???) amikor először léptük át az iskola kapuját. Kedves,
mosolygós tanító néni várt minket, drága Székely Zsuzsánna. Az évek elteltek, de a Tanci most is akkora
örömmel, lelkesedéssel fogadott mint akkor. Olyan drága volt, ha valakit annyi
év után nem ismert fel olyan könnyen ( változtunk mi is bőven) csak annyit
mondott: mosolyogj, mert akkor felismerem a gyerekkori mosolyod most is…
1980-ban
kezdtük az általános iskolát, 32-en, V. osztálytól még 5 új diák került hozzánk,
miután feldaraboltak egy osztályt. Így 37-en lettünk, akik végül 1988-ban
befejeztük általános iskolai tanulmányainkat. Akkor még nem tudtuk, 1 év múlva
megjön a “nagy változás”… Most kellett rádöbbenjünk, hogy a nagybetűs Élet vagy
Sors a szélrózsa minden irányába szétszórt minket. Ketten közülünk, sajnos már
fentről néznek le ránk. Emlékük legyen áldott, nyugalmuk csendes. Mint az előre
ment tanáraink szép emlékei is. Ma
csak 13-an tudtunk találkozni e rohanó világunkban... De megígértük, ezután
gyakrabban fogunk.
Olyan jó volt végighallgatni, mindenkiből milyen nagy betűs EMBER lett,
mindenki megtalálta a helyét a társadalomban. Színes a paletta kiből mi lett,
de olyan színesek voltunk mi is. Elbeszéltük, hogy „bezzeg a a mi időnkben“ az
osztályterem egyszerű volt, fapadokkal és táblával, de tele volt élettel,
gyerekzsivajjal. A tanárok sokat követeltek, a fegyelmet szigorúan betartatták,
de ennek ellenére rengeteget tanultunk tőlük. Az órák után gyakran az
iskolaudvaron maradtunk: fociztunk, ugróköteleztünk, vagy épp „gumiztunk”,
ahogy akkoriban mondtuk.
Bár az időszak nehézségekkel volt tele, gyerekként sokszor inkább a
közösség erejét, a barátok közelségét és a játék örömét éltük meg. Az általános
iskola így számunkra nemcsak a tanulás éveit jelentette, hanem egy korszakot,
amely tele volt apró, de annál fontosabb élményekkel. Ott voltak a közös
kirándulások, az iskolai rendezvények, vagy az akkori „nagy diákszerelmek“.
Olyan emlékek jöttek elő, amire biztos senki előre nem készült. Jókat nevettünk
a régi szép emlékeken. Sok emberkével több mint 30 éve nem találkoztunk, de
olyan közelinek éreztük, mintha mindig is mellettünk lett volna. Elkacagtunk a
díszebédes asztalnál, hogy senki sem telefonozik, maximum azért veszi elő, hogy
megmutassa és büszkélkedjen gyerekei képeivel.
Izgalommal forgattuk a régi naplónkat is, emlékezve egy-egy jegy történetére.
Mennyire megszépül minden az évek múlásával...
Osztályfőnökünk, Wellmann Richárd fizika szakos tanár, aki sajnos nem tudott
most velünk lenni, biztos büszkén hallgatta volna a 4 fiú beszámolóját, hogyan
is hatottak rájuk azok az elektronika szakkörök, azok a fizika órák... olyan
egyetemeket végeztek, s olyan területen dolgoznak. Nekem, a mindig elszállt, s
talán fellegekben járó lánynak pedig Toader Gizike tanárnő magyarórái, vagy
Zsidó tanár úr színes földrajzórái, Galea Gizella tanárnő történelemórái
jutottak eszembe...
A diszebéd után előkerültek a táncos
cipellőink is, mint anno.
Búcsúzáskor
“szent fogadalmat” tettünk, hogy ezután ha nem is ennyire ünnepélyes
körülmények között, de találkozunk. Hiszen az Élet nem vár, az Élet rohan.
Tudatában vagyunk annak, hogy életünk lemezének B oldala forog….de az napos B,
sok jóval és széppel fűszerezve. Isten minket úgysegéljen!
Egy
egykori, 1988-as VIII.F-es diák,
Agyagási (azóta Garda) Izabella Júlia beszámolója
 |
| A 17.sz. általános iskola 1988-ban végzett osztályának képe (Garda Izabella Júlia tulajdona) |
Az újabb fényképek 2025. augusztus 30-án készültek a Liviu Rebreanu Általános Iskola udvarán.
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
.jpeg)
