 |
1954. szeptember 14-én (Szent Kereszt felmagasztalása napján) születtem Aradon, római katolikus családban. Matusinka István és Katkó Margit egyetlen gyermekeként. Édesapám műbútor asztalos, elismert vezető szakembere volt a híres aradi bútorgyárnak. Édesanyám varrónő. Gyönyörű ruhakölteményei mindig kiváltották vendégköre és családja elismerését. A család, mai napig, féltve őriz néhány általa készített ruhadarabot. A vidám, gondtalan gyermekkoromat szüleim által épített családi házban töltöttem, szüleim végtelen szeretetével körülvéve.
A nyaraim nagy részét nagyszüleimnél töltöttem. Matusinka nagyszüleim gazdálkodók voltak. Tőlük tanultam meg a föld és az állatok szeretetét. Katkó nagytatám volt a falu borbélya, mesemondó tehetsége „világhírű” volt.
 |
| Matusinka Mária tanárnő nagyszülei balról jobbra: Matusinka István és felesége Juhász Anna, Katkó Antal, valamint felesége Nagy Mária. |
Általános iskolai tanulmányaimat követően, az aradi Ioan Slavici líceumban, a város egyik legszínvonalasabb oktatási intézményében (jelenleg Moise Nicoara Főgimnázium, egykor pedig Magyar Királyi Állami Főgimnázium) érettségiztem 1973-ban humán osztályban. Nagyszerű osztálytársaim és nagytudású tanáraim voltak, akik későbbi pályaválasztásomra is hatást gyakoroltak. Érettségi után felvételt nyertem a temesvári Nyugati Egyetem (West University) Bölcsészettudományi Karára, ahol francia-angol nyelv és irodalom szakos bölcsész, és tanári diplomát szereztem 1977-ben. Egyetemi éveim egyik kuriózuma a katonai kiképzés volt, négy éven át minden csütörtökön és nyaranta egy hónapon keresztül katonai kiképzésben részesültünk. Mi voltunk országosan az első lány kontingens, akik ilyen képzésben részesültek. Ezért a diplomám mellé katonai könyvet és rangot is kaptam, mint tartalékos alhadnagy.
Egyetemi éveim másik kuriózuma a Thália színjátszókörben való részvételem. A zene és a művészet iránti érdeklődésemet gyerekkoromból hoztam.
Talán kevesen ismerik fel a képen az időközben közéleti szereplővé vált Borbély Lászlót (első sor középen).
Kinevezésem (kötelező repartíció) Marosvásárhelyre szólt a 17. számú Általános Iskolába (jelenleg Gimnaziul Liviu Rebreanu). Nagy öröm volt a családban, hogy a Partiumból a székelység szellemi központjába kerültem és nem egy eldugott moldvai faluba!
 |
| Első sor balról jobbra: Matusinka Mária, Széll Éva, Vasile Cristureanu, Doina Pașca, Zsidó József |
2 másik frissen diplomázott, Széll Éva magyar és Zsidó József földrajz szakos kollégákkal együtt kezdtem el a tanítást, az akkor alig két éve működő kövesdombi iskolában. Visszagondolva zökkenőmentesnek tűnik a beilleszkedésem, pályafutásom első tanári karába. Nagyszerű kollégák és a néhai Vasile Cristureanu iskolánk nagy tekintélyű, a vezetés művészetét mélyen ismerő igazgatója, voltak ebben segítségemre. Amire szükségem is volt, hiszen azonnal 8-adikos osztályfőnökséggel bíztak meg.
 |
A következő osztályomat 7.-ik évfolyamig vezettem, mivel 1981. októberében megszületett a lányom, Annamária, aki óvodás éveit és az általános iskola első két évfolyamát töltötte a kövesdombi iskolában, Pálfi Viktória tanító néni osztályában.
A harmadik kép már a közelmúltban készült, az Isztambuli Gelisim Egyetemen, ahol évekig oktatott. (Jelenleg a Budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tanára).
1983-1987 között egy újabb remek osztály osztályfőnöke lehettem, amit a képek is tanúsítanak.
Mindkettőről hiányzik azonban Tisza Kálmán István tanuló, a későbbi Titán zenekar dobosa, akik 2023-ban megnyerték a magyarországi A Dal című zenei vetélkedőt. A verseny döntőjének apropóján sikerült bepótolnia 35 évvel ezelőtti hiányzását, amit az akkor készült fotó is bizonyít.
Idegennyelv tanárként mind két tagozaton (román-magyar) voltak nyelvi óráim. Felidézve azokat az órákat szorgalmas, jól nevelt, tanáraikat mélyen tisztelő, példás magatartású diákok jutnak eszembe, akik érdeklődést mutattak az idegen nyelvek tanulása és más országok kultúrája iránt, hiszen ezeken a nyelvi órákon tudtunk csak „elutazni” Párizsba vagy Londonba! Örömmel tölt el amikor sok évtized után tanítványaim üdvözletüket küldik ezúttal az eredeti helyszínekről.
Az utazás számomra is egy kedvelt időtöltés volt. A tanítás mellett, idegenvezetőként dolgoztam az akkori ONT-nél (Országos Turisztikai Központ). Csoportokat vezettem Lengyelországba, és Kelet-Németországba, ahol egy kéthetes német nyelvi továbbképzésen is részt vehettem Weimárban. Természetesen az utazás szenvedélye megmaradt a mai napig.
1986-ban megszereztem a Pedagógus II. fokozatot, szakvizsgával a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen.
A következő, és egyben utolsó kövesdombi osztályfőnöki megbízatásom román osztályba szólt, amelynek tanulói remekeltek a francia nyelv tanulásában, többen közülük a későbbi tanulmányaikhoz vagy munkájukhoz hasznosítani tudták megszerzett idegennyelvi ismereteiket.
Oly sok emlék, oly sok érzelem kerített hatalmába írás közben, amikor próbáltam felidézni az együtt (tanár kollégákkal, diákokkal) megélt/átélt közös pillanatokat.
Csodálatos korszaka volt az életemnek.
És akkor közbeszólt a történelem…1990…a változás éve…új ország… új munkahely…új élet…az „itthon” és az „otthon” dilemmája.
De ez már egy másik történet, egy másik cikk.
"Azért vagyunk a világon,hogy valahol otthon legyünk benne" Tamási Áron
 |
.jpg)
